Atika 2 éves volt, amikor bölcsödébe került. Akkorra már sokat jártunk játszóházban, nagy csavargó volt addig, imádta a gyerekeket maga körül, ha otthon voltunk mindig fogta a kezemet, húzott az ajtóhoz, ha nem nyitottam ki, akkor püfölte, és szótagokat mondogatott mellette, egyértelműen kifejezte, hogy menni akar. 2 éves korára nyáron már eljutottunk odáig, hogy alig bírtam otthon lefoglalni, mindig sétálni akart menni, érdekelte az egész világ. Az idegenekkel szemben bizalmatlan volt ugyan, de ha elmentünk játszóházba, bárkivel ott maradt játszani, ismerkedett a többi gyerekkel, utazás közben leállt vigyorogni idegenekkel is, ezzel azt akarom mondani, hogy a bizalmatlansága nem általános volt, csak bizonyos embereknek szólt. A barátaink között is szelektált, és később mindig kiderült, hogy neki volt igaza, akit ő elutasított, arról később kivétel nélkül kiderült, hogy nem egyenes emberek. Az állatok is érdekelték, kedvencei a fekete kistermetű kutyák voltak. Az tény, hogy nem szerette túl közelről őket, de ez azért is lehetett, mert nem ismerte közelről az állatokat. Az egyetlen furcsaság nekünk az volt, hogy rengeteget ivott, 2 évesen megivott napi 3-4 l folyadékot.

Tehát bölcsödébe érkezéskor már feltűnt, hogy nem tetszik neki Margó, a gondozó nénije, de a gyerektársaság viszont igen, és gyerekek többen voltak, szeretett járni, szívesen is készülődött reggelente. Viszont ha szomorú volt, akkor inkább félrehúzódott, és úgy sírt, nem engedte közel magához Margót. Néha hisztis volt, mint egy átlag gyerek is, de nem voltak kirívó esetek.

Néhány hónap múlva tűnt fel, hogy a többi gyerekek csoportosulnak, de ő ezekből mindig kimarad, félrehúzódik, a csoportképen is látszik, hogy odaültették a szőnyegre ugyan, de ő elfordul játszani az autóval (az a gyerek, aki addig imádta, ha fotózták, pózolt, vigyorgott mindig), és utána el is mászott. Az utolsó képen már csak a feneke látszik. Eltelt néhány hónap, és Ati semmilyen szinten nem fejlődött, februárra már azt néztük, hogy a csoportszobában csak úgy játszik, ha leül A pontba legalább 50 kisautóval, elgurítja B pontba, majd vissza. Ha valaki keresztezte az útvonalat, olyan dührohamot kapott, amilyet én még sosem láttam azelőtt. Az udvaron csak motorozott, szélvész módjára, egyfolytában órákon át. Ha be kellett menni ebédelni, levágta magát a földre, és ordított. Áprilisban fordult elő először, hogy engedte Ati, hogy Margó néni megnyugtassa.

Ekkorra már a mi idegrendszerünk is kezdte felmondani a szolgálatot, egyszerűen nem tudtuk hová tenni, mit miért csinál a gyerek, a legkisebb szinten sem tudtuk kezelni. Semmilyen szinten nem kommunikált velünk, a hisztiket leszámítva, ha valamit akart, csak állt mereven és várta, hogy kitaláljuk a gondolatát, ha valamire rájött, hogy hogyan működik, vagy valamit sikerült megcsinálni, (imádta a logikai játékokat, kirakókat, stb), nem osztotta meg az örömét, sosem mutatott rá semmire, eléggé befordult volt. Gesztusokat általában használt, az eseményekre adott reakciójából tudtuk, hogy egyébként értelmes manó, ezt a gondozó nénije is megerősítette. Ekkor jelentkeztünk be vizsgálatra, de nyári szünet miatt, csak 3 éves kora után, októberben kerültünk sorra a Korai Fejlesztő Központban. Elmondtuk, hogy aggódunk amiatt, hogy nem kommunikál Ati, 3 évesen nemcsak, hogy nem szobatiszta, de hajlandóságot sem mutat rá, és néha olyan elrévedező, mintha valami mást nézne, amit mi nem látunk, illetve hogy nagyon erős dühös hiszti rohamai vannak, a többi gyerek a bölcsiben már elkezdte messze elkerülni. Ott egyszerűen annyit közöltek, hogy ez, amit felsoroltunk, és amit láttak egyértelműen lefedi az autizmus témakörét, ahol nagyon széles skálán mozognak a gyerekek, Ati valószínűleg az átlagnál intelligensebb, mert logikai feladatmegoldásoknál akkor körülbelül 7 éves szinten volt. Ami szintén alátámasztja az autizmust.

Mindenki sejtheti, mit éreztünk a férjemmel. De Ati akkor is meglepett. Hazafelé tartottunk a vizsgálatról, amikor egyszer csak kimutatott az autó ablakán és megszólalt: “Jecci”. Annyira csodálkoztunk, nem is hallottuk addig az igazi beszédhangját, mondtam neki, hogy mondja még egyszer, nem értettük. És elismételte, majd mikor nem értettük, azt mondta: “jevövő”. Ez volt a repülő, az első szava. Ez októberben történt ugye, és márciusig ismét szavát nem hallottuk. Kivéve a vizsgálat utáni héten otthon összegyűjtötte anyát és apát, behúzott bennünket a szobába, vitte a bilit és mondta, hogy piszi. Ekkor belepisilt a bilibe, de aztán egy évig megint semmi. Egy idő után, mikor rájöttünk, hogy ezekből nem fog rendszert csinálni, mondtuk neki, hogy értettük, kivárjuk, míg ő akarja ezeket. Elkezdtük a fejlesztést, heti egyszer gyógypedagógiai fejlesztés volt a Koraiban, bölcsibe járt tovább ugyanúgy mellette. Csakhogy akkor már minden reggel vergődött, ordított, nem akart bemenni a bölcsibe, meg sehová szinte, állandó készenlét kezdődött, hogy ne zökkenjen ki semmitől, mert akkor nem tudunk vele mit csinálni.

Amíg a fejlesztésekre jártunk, nagyon kis mértékben, de fejlődött, viselkedése nem változott, 2007 februárban kezdett el szavakat használni, de nem kommunikált még, csak ismételgette a szavakat, azt is ritkán. Utcán nem volt hajlandó sétálni, vagy babakocsiztunk, vagy cipeltem. Májusban megszületett az öccse, akkor Ati nem fogadta idegenkedőn, hanem ha indultunk valahová, akkor odament a hordozóhoz, és megfogta, hogy azt is vigyük magunkkal. Máskor nem vett róla tudomást, nem foglalkozott vele, néha mosolyogva kukucskált felé, de nem ment hozzá közel. Ekkor már majdnem 4 éves volt, de még nem volt szobatiszta. Aztán a nyári szünetben egyik este elutasította fürdés után a pelenkát, azóta szoba- és ágytiszta. Beszélni még akkor sem nagyon tudott, csak szavakat mondogatott, de elkezdte már igényeit kifejezni.

2007 szeptemberben kezdett el integrált óvodába járni vegyes csoportba, akkor elkezdte utánozni a többieket, ahogy egymáshoz viszonyultak, elkezdett ő is érdeklődni a csoportos tevékenység iránt, elkezdett mondatokat használni úgy, hogy készen vett át másoktól mondatokat, vagy mesékből másolt ki, nem is mindig illett a szituációba, de már itt is néhány hónap alatt nagyobb fejlődést ért el, mint a bölcsödében két év alatt, aminek nagyon örültünk. 2008 májusban mikor az udvaron játszottak a gyerekek, beszélgettünk az óvó nénivel, megbeszéltük, miben és mennyire változott Ati. Már elég jól lehetett vele együttműködni, voltak ugyan rosszabb időszakai, de már több volt a jobb, igényeit elmondta, kért inni, enni. De mondtam, hogy azt el se tudom képzelni, hogy valaha beszélgessen a többiekkel, vagy elmesélje, mi történt vele, vagy mit látott, mit evett. Ezt valószínűleg nem is várhatom el, örülök, hogy idáig is eljutott, hiszen a fejlesztőben is mindig azt mondták, hogy “Anyuka törődjön bele, az autizmus nem gyógyítható”. Akkor ezt még elhittem. Nyáron is szépen lassan fejlődött, még mindig utánzással tanult, ha látta egyik nap, hogy az ismerősünk kisfia szórakoztatja az öccsét, másnap itthon ő is bohóckodni kezdett, és a kicsi őt is nevette, amire nagyon büszke volt. De magától semmi ilyesmi nem jutott eszébe.

Júliusban olvastam az Elixír magazin cikkét Tinus Smits módszeréről, utána olvastam az interneten, találtam telefonszámokat, és felvettem a kapcsolatot a kezelőnkkel. Egy személyes találkozás után eldöntöttük, hogy belevágunk, „Nincs mit veszítenünk!” jelszóval.

2008 szeptemberben kezdtük el a terápiát, amely alatt Ati rengeteget fejlődött, mindenben ugrásszerűen, sokszor alig észrevehetően, októberben az érzelmeket kezdte nagyon intenzíven átélni, szerelmes lett, majd a játéktevékenysége kezdett bővülni. A beszéde folyamatosan tisztul, a hangok kiejtése és a választékosság is. Már önállóan alkot mondatokat, beszél múltról, jövőről, észérvekkel akar meggyőzni az igazáról hisztizés helyett, fantáziája is beindult, magától talál ki dalokat és kicsi történeteket.

2009 januárban mentünk vissza éves felülvizsgálatra, ahol azt mondta a doktornő, hogy véleménye szerint már NEM ÁLL FENN AZ AUTIZMUS DIAGNÓZIS. Persze megkérdezte, hogy mit csináltunk a gyerekkel, mert EGY ÉVE MÉG EGYÉRTELMŰEN AUTISTA VOLT.

A mostani diagnózis nyilván nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra minden rendbe jött, ezt mindenki tudja gondolom, de kifejezetten az autizmus-specifikus területeken olyan mértékű fejlődés tapasztalható Atinál, ami már nem autizmusra vall.

Konkrét példa: a vizsgálaton két doktornővel és a tesójával együtt ültünk egy szobában, az egyik doktornő mondta, hogy menjünk ki, és hagyjuk egyedül Atit a másik hölggyel. Ati megcsinálta a feladatok nagy részét, amit kért tőle. Pár hónappal ezelőtt még ha nem volt kedve tovább dolgozni, akkor visítva ledobta magát a földre, és kizökkenthetetlenül hisztizett sokáig. Most pedig mikor megunta, közölte Judit nénivel (akitől előzőleg megkérdezte, hogy “mi is a neved?”), hogy “köszönöm Judit néni, nem szeretnék tovább csinálni azt, hanem menjünk anyához.” “Csak még egyet nézzünk meg, nagyon érdekes lesz” “Nem szeretném, hanem akkor inkább autóznék. Vagyis nagyon ügyes voltam, sokat megcsináltam, szerintem mehetek játszani Bencével!” Így mesélte el a Judit néni, és el is hiszem, mert múlt héten engem pont ugyanilyen érvekkel győzött meg a boltban, mert szerinte jól ebédelt, és megérdemli, hogy kapjon Győri Édes Duplajót, és a tesó sem sír, és ő is kaphat. Tehát hiteles lehet a sztori.

De még mindig vannak időszakok, hogy kifejezetten felerősödnek az autisztikus viselkedési minták, vannak rosszabb napjai, vannak tiltakozásai, de amit nagyon élvezek, hogy hiszti közben már el tudja mondani, hogy mi miatt hisztizik. Ugyanis eddig sokszor fogalmam sem volt róla. Még most is vannak a beszédében ismétlődések, például kb egy hete elkezdte mondogatni, hogy “hú”. Mindentől függetlenül, és egyfolytában, mindegy, mit csinál közben. Ez persze gyanúsan egybeesik az újabb kezelés kezdetével. Tehát valószínűleg ugyanolyan gyorsan eltűnik majd, ahogy megjelent. Amikor beadom neki most a szert, másnap néhány órára belázasodik, de aztán észrevétlenül el is múlik, nem avatkozom közbe, hadd dolgozzon a szervezete. Igényli a magányt is pár percre, néha elvonul a sátorba vagy az ágyába pár percre, majd újult erővel bújik elő. Úgyhogy dolgozunk még a terápián jócskán, meg lehet, hogy következő kivezetésnél megint befordul, és akkor meg ismét autistának mondanák.

A kezelőnk felkészített az elején, hogy ez egy hosszú terápia, tele hullámvölgyekkel, lesznek könnyebb és nehezebb időszakok, éltünk már meg nehezebbet, most jött egy könnyebb. Mindenesetre fantasztikus, hogy néhány hónap alatt már idáig eljutottunk. Legvadabb reményeimben sem volt ekkora változás. Még sok dolog van, amiben fejlődnünk kell, de jó úton vagyunk. :)

2009. február